Silmur

Silmur elhajtott egy szemtelen legyet, ami a botja végére telepedett, miután körberepülte a termet. Silmur végig követte a légy útját, jobb dolga nem lévén. A könyvtárban tartózkodó többi varázslót nem zavarta, hogy a kis rovar körülöttük zümmögött és időnként leszállt rájuk. Túlságosan elfoglaltak voltak. Ahogy Silmur tudta, valami egészen új varázslat kifejlesztésével foglalatoskodtak, amivel akár megerősített várfalakat is le lehetne rombolni. Silmur szerint ez képtelenség, ezért nem is vett részt a munkában. Egy karosszékben üldögélt a fal mellett, és fejcsóválva figyelte társait.

„Mire ez a nagy izgalom?” – gondolkozott. „Úgyse tudják megcsinálni.”

Silmur végtelenül lusta volt. A Keeper sosem törődött vele, ezért nem is iparkodott a kedvében járni. Társai múlt héten kifejlesztették a tűzgolyó nevű mágiát, amit aztán napokig tanulgattak, hogy meg tudják jegyezni. Silmur nagyon utálta a varázsszavakat, melyek kimondása felért egy nyelvtörővel. A tűzgolyót is ezért nem tanulta meg.

A légy leszállt előtte a földre. Silmur habozás nélkül lecsapta a botjával, majd felröhögött. A többi mágus megütközve pillantott rá, de aztán máris visszatértek papírjaikhoz. Silmur nem foglalkozott velük; elővette a kését, és egy újabb rovátkát karcolt a varázsbotra. „Silmur, a Chemotox” – mormolta.

– Azt hiszem, megvan! – kiáltott fel Zum, a legvénebb mágus. A varázslók összenéztek. Silmur megpróbált érdeklődő képet vágni, de sehogy sem tudta elnyomni ásítását. Az emberek Zum köré gyűltek. Silmur is felállt a székből, és elindult a csődület felé.

Ekkor azonban egy óriási kéz megragadta, és átrepítette egy másik terembe. Nagyot nyekkenve fogott földet. A Keeper még sohasem foglalkozott vele, mire jó ez most? Mikor eltűntek a kis csillagok a szeme elől, azt vette észre, hogy a gyakorlóteremben van.

– Puff neki! – kiáltott dühösen. Ha lehet, gyakorolni még jobban utált, mint a könyvtárban üldögélni. Igazából nem is szeretett semmit sem csinálni, csak aludni és kajálni. De itt még ez sem volt az igazi. Közös szobában kellett aludnia a birodalom többi lényével. Amit még elviselt volna, ha nem egy Bile démon és egy troll közé kerül...

Enni lehetett sült csirkét, rántott csirkét és roston sült csirkét – illetve egyesek preferálták a „tollas nyers csirkét” is –, ami ugyan jó volt, de baromi unalmas.

Botjával megütögette az egyik gyakorló bábú fejét. Nem tudta, hogy miért kell a varázslóknak efféle harcot gyakorolni. Elvégre ők varázsolnak! Na, persze őt kivéve, mert még semmilyen mágiát nem ismert az altató mágián kívül – ezt is csak azért tanulta meg, hogy el bírjon aludni a heveny hónaljszagot árasztó troll mellett.

A teremben most rajta kívül senki sem volt. Ennek persze örült. De aztán eszébe jutott, hogy a Keeper talán még mindig nézi őt, így tessék-lássék elkezdte szurkálni a szalmabábut.

Ekkor észrevette, hogy a többi varázsló elhalad a terem mellett. „Vajon hová mehetnek?” – gondolkodott el. A szomszédos kaszinóból kiáltozást hallott, és ekkor rájött, hová tűntek a társai: ma fizetésnap van. Erről teljesen elfelejtkezett! Gúnyosan búcsút intett a gyakorlóbábunak és megindult a kincstár felé...

...Aztán a Keeper megint megragadta. Dühösen felkiáltott, hogy miféle módszer ez, majd ahogy azt kell, szépen elterült a kőpadlón. Mikor feleszmélt, egy csata kellős közepén találta magát. Ez persze cseppet sem volt ínyére. Felette elsuhant egy pallos, és lemetszette a troll szomszédja bal karját.

– Anyád! – kiáltott rá a kardot forgató lovagra. Most már majd állandóan szagolhatja a troll hónalját...!

Talán rossz taktika a káromlás – a lovag ugyanis felé fordult, és felemelte a troll vértől iszamós pallost.

– Ne! Nem akarok elkapni valami betegséget a trolltól! – ordított kétségbeesetten, aztán egy nyílvessző átszúrta a lovag koponyáját, és Silmur felsóhajtott. A vérmérgezést megúszta. Négykézláb próbált kikerülni a tömegből. Eltávolodott vagy száz métert és lerogyott a padlóra. Rémülten konstatálta, hogy a padlólapok az ellenség motívumait formálják. Átkerült az ellenség területére!

Hátrálni kezdett, és egyszer csak átesett valamin. Még fektében megnézte, miben esett fel. Egy kis imp próbált elhúzni egy lovagot. Elég lehetetlen próbálkozás volt: a kétméteres lovag eleve volt vagy mázsás súlyú, és még rajta volt egy komplett páncél.

Felállt, hogy valahogy visszamenjen a saját birodalmukba, amikor az imp felsivított.

– Fuss, ha kedves az életed! – kiáltott rá a kis lény, aztán elpucolt. A varázsló visszafordult és meglátott egy csomó lovagot és íjászt, amint felé rohannak. Gyorsan felmarkolta csuhája alját, és az imp után eredt. Egy kis barlangba látta befutni, utána vetette magát. Az imp rémülten lapult a földhöz, és Silmur is olyan kicsire húzta össze magát, amekkorára csak tudta. Odakint elfutott a tömeg, szerencsére senki sem kukkantott be a nyíláson.

– Silmur vagyok – szólt a mágus.

– Pötty. De ez most nem fontos. Gyere, el kell tűnnünk innen.

Silmurnak nem tetszett, hogy egy imp dirigál, de jobb lehetőség híján kénytelen volt követni. Térérzékét teljesen elvesztette, ezért nem tudta, hogy az imp az ellenséges kastély felé vezeti őt...

Aztán egy sarkon befordulva majdnem megállt a szíve rémületében. Úgy ötvenméternyi hosszú földsáv volt előtte, azon túl egy lávával töltött várárok és mögötte a kastély.

– Te rohadék! – kiáltott Pötty után, aki továbbfutott a várárok felé. Más út nem volt, ezért követte az impet. Na meg feltett szándéka volt, hogy ha utoléri, jól seggbe rúgja.

Pötty megállt a várárok mellett. Silmur letekintett; pár méterrel alatta láva hömpölygött.

– Jól van nagyokos! – horkant rá Pöttyre. – És most mi a pálya?

– Nézz fel a kastélyra!

Silmur végignézett a magas falakon. Nem volt rajta semmi érdekes. Aztán meglátott egy lovagot a gyilokjárón. A lovag páncélja vértől vöröslött. Látszott, hogy alig áll már a lábán.

– A várúr – mondta az imp. – Itt a nagy lehetőség.

– Mi??

– Most megölheted a várurat, és akkor győztünk. Gyorsan varázsolj egy tűzgolyót!

– Egy tűzgolyót...? Ööö, nem lenne jobb, ha megvárnánk a többieket?

– Nincsenek többiek! Hát nem láttad a nagy mészárlást?

– Mind meghaltak? – kérdezte elszoruló torokkal Silmur. Na, nem mintha érdekelte volna a sorsuk, csak arra gondolt, hogy ha egyedül maradt, akkor neki is hamarosan befellegzett.

– Nem, vannak túlélők. Csupa nyomorék. Én például egy olyan trollt vittem haza, akinek mind a két karját levágták.

Silmur nagyot csapott a homlokára. Ha ez az a troll... Aztán eszébe jutott, hogy itt most fontosabb dologról van szó. Tűzgolyót kéne varázsolnia, de fogalma sincs róla, hogyan kell. A lovag közben észrevette őket, és parancsokat kezdett ordítani a katonáinak.

– Gyorsan! – mondta Pötty. – Lődd már le!

– Hát most, izé, hogy is mondjam...

– Keeper! – kiáltott felfelé az imp. – Vedd rá egy taslival, hogy kilője azt a rohadt tűzgolyót!

– Nem szükséges! – kiáltott fel Silmur is. De már jött is a „biztató” csapás. Silmur még sosem kapott ütést a Keepertől. Ennek ereje is teljesen váratlanul érte. Elszédült, tántorogni kezdett, majd beleesett a várárokba.

– Hé! – kiáltott utána Pötty. – És a tűzgolyóval mi lesz?

(Még nincs ám vége, folytatása következik! Majd valamikor...)

© 2002, Van (ROAR Entertainment™)

vissza